THE QUARRY

Fincsi, sajtos horror

---

A Supermassive Games munkásságát – legnagyobb örömömre – szerintem ma már senkinek sem kell bemutatnom. Annak idején a csapat az Until Dawn című PS4 kirakatjátékkal került a címlapra, és, szerintem rendkívül értelmes módon, azóta is szinte kizárólag az interaktív horrorfilmes műfajban hajlandóak alkotni. Ez pedig nagyon olyan műfaj, ahol a technológia fejlődése a durván tetten érhető a végterméken. Persze, mind szeressük, ha az új Call of Duty szebb, mint a tavalyi, meg persze a Starfield űrhajói alatt is szinte alig akadozik a füst, de ahol igazán csúcsra lehet járatni a fotorealizmust, az szerintem mindig is az interaktív filmes műfaj volt. Ennek az oka egyszerű: itt könnyű visszaélni velük. A fejlesztők úgy játszhatnak a vizuális hatásokkal és a jelenetre szabott fényekkel, ahogy a kedvük tartja. Nem kell smink, nem kell egybeszabni az animációt a színészekkel, nem kell megvárni, amíg eláll vagy elered az eső, nem kell szélgép. Mindez pedig a Supermassive lassan évtizedes szakértelmével és kellemesen sajtos horror-hangulatával párosulva egyre kifinomultabb élményt teremt. A The Quarry pedig jól példázza, hogy a nagyobb lélegzetvételű munkák még mindig jobban fekszenek nekik, mint az egyébként komoly sikereknek örvendő antológiasorozatuk.

A The Quarry ugyanis visszanyúl az eredeti formulához, és egy (szuper)masszív 10 órás kampánnyal örvendeztet. Ez a formátum (és gondolom a vele járó 2K Games büdzsé) ugyanis sokkal, de sokkal több teret ad a karakterek kibontására, dinamikák felállítására, illetve az egész hangulat megteremtésére, mint a fele ekkora próbálkozások. És mekkora hangulat teremtenek! Ha valaki csak azért jött, hogy megtudja, jó horrorjáték-e a The Quarry, akkor a válasz egy nagy, büdös, velőtrázó IGEN! Tessék, itt van. De mi teszi a The Quarry-t jó horrorrá, ami mentes a Supermassive legtöbb klisé hibájától?

Nos, kezdjük azzal, hogy itt nincsen a szokásos cserebere. Miközben a menyasszonyommal toltuk játékot, mint ahogyan minden Supermassive játékot együtt tolunk (övé a lányok összes döntése, enyémek a fiúk), hamar rá is ébredtünk, hogy az összes többi játékuk úgymond túlerőlteti a furcsaságot, hogy replikálhassa az Until Dawn mesteri csavarját. A lehető legszpojlermentesebben úgy tudnám ezt kifejteni, hogy az Until Dawn egy jó ideig vezeti a játékost, hogy egy bizonyos fajta horrorról van szó, míg végül kiderül, hogy valójában végig egy teljesen másik stlust játszottunk. Szerintem ott ez remekül is működött, le a kalappal, a karakterek is erre voltak összeválogatva és felépítve, így szerintem remekül bevált ez a helycserés támadás. A The Quarry ellenben pedig az elejétől a végéig egyféle töténet, csak jó horrorrhoz méltóan próbálja kicsit megzavarni a játékost az alkalmi vörös heringgel.

Az Until Dawn sikerének kóros kergetésében pedig sajna évekig sikerült a Supermassive-nek elmerülni ebben a futóhomokban, hogy mindig görcösen próbált legalább két dolog lenni. Sajna szerintem a House of Ashes kivételével ez mindenütt csukott szemmel is jól láthatóan ártott a narratívának, csalódásokkal és lyukakkal teletűzdelve az egyébként rendkívül hangulatos sztorikat. Maga a House of Ashes esetében is kissé túltolták a furcsát a végére, ami nekem személy szerint abszolute bejött, amolyan Lovecrafitas, Guillermo Del Toro-s módon, de utólag be kell lássam, hogy azért van egy határ az eszeveszett creature feature világában is.

És hála a Nagy Öregeknek, a fejlesztők végre ráébredtek, hogy nem kell állandóan ezt a hülyeséget erőltetni. Az Until Dawn ugyanis nem a hírhedt narratív duplaszaltótól lett olyan sikeres, hanem attól, hogy egy, a Quantic Dream játékaival minőségben vetekedő történetet sikerült a képernyőre varázsolniuk, ami nem akart ezer dolgot tanítani, meg mindenféle megosztó moralitásról nyammogni, hanem csak adott nekünk egy marék kölyköt és rájuk szabaított egy éjszakányi tiszta terrort. Ha eddig ugyanis nem lett volna tiszta, a Supermassive játékok igazi ereje abban rejlik, hogy leültetheted a nagyokos haverodat, aki mindig jobban tudja, hogy a horrorfilmek krízishelyzeteiben mit kellene csinálni, és azt mondod neki, hogy akkor csináljad. Ezután pedig kényelembe helyezkedve a kajánul vigyorgó szádhoz emeled a hideg sört, és csak vársz. Mindjárt félelmetesen stresszes lesz a legklisébb klisé is, amikor neked kell elugrálni a kés elől, vagy eldönteni, hogy belelőjön-e valaki a tábortűz fényénél mozgó bokorba. És ezek még csak a szpojlermentes példák, mert van itt mindenféle fincsi kis party jellegű kérdés is, mint, hogy csonkítsunk, vagy sem? Hagyjuk-e magára a karakter szerelmét a gonoszak karmai között vagy segítsünk? Tegyünk-e kárt önmagunkban a szabadulás fejében? És még sorolhatnám. Értitek, a játék tíz óra, a végére teljesen elkopik az ember morális iránytűje, ha egyáltalán volt neki olyan.

A The Quarry szerencsére vegytiszta tinihorror-élményt biztosít az elejtől a végéig. Mivel nem akarok semmilyen szpojlert a cikkbe, ezért a történetről annyit tudnék mondani, hogy vérbeli klisé horror, igazi, klasszikus idióta, partiéhes, szekszőrült fiatalokkal, több érdekelt karaktercsoporttal és persze valami fincsi kis érdekességgel, ami mindezt összefűzi. Olyannyira nem csinál a játék nagy titkot a dologból, hogy a menyasszonyom az első 20 percben vágta rá, hogy mi lesz a sztoriban a horror-elem. Mondanom sem kell, de igaza volt. Ennek ellenére pedig tökéletesen idegborzoló hullámvasút az egész játék. Hamar felkelti az érdeklődést, mielőtt bemutatja a teljes szereplőgárdát és a hangulattól csöpögő helyszínt, és aztán nem is engedi el a játékos figyelmét egészen az utolsó jelenetig. Magukat a szereplőket pedig szinte lehajítja magáról a képernyő, hála a profi szinkron- és mocap munkának, amit a sztárparádénak beillő színészgárda tol ki magából. Vannak, akik a horror műfajából köszönnek vissza régi ismerősként, és vannak, akiket máshonnan sikerült összeharácsolni, de mindegyikük igazi remek alakítással kelti meggyötört, rövidke életre a karakterét.

Maguk a karaktermodellek pedig még sose néztek ki ilyen jól. Sosenem. Persze, már az elején látszik, hogy még mindig nem tökéletes az arcmunka, de messze felülmúl minden eddigi Supermassive-címet. Annak idején említettem, hogy a játékaik megsínylették a saját motorról az Unreal Engine-re váltást, de a napokban betöltöttem az Until Dawn-t és az van, hogy meg is kell ennem ezeket az írás pillanatában nem túl régi szavakat. Az Until Dawn-ban a szereplők arca olyan a The Quarry után, mintha napolvasztotta, kínai piacos Barbie-baba utánzatok parádéznának a képernyőn rideg vigyorral rájuk fagyva, miközben a szemük könyörög, hogy hagyd őket meghalni kegyelemből. Persze, az 2015 volt, ez meg nem, de akkor is. Aki nem látja a nyílvánvaló, óriási ugrást a mimika minőségében, az szerintem nem hangolta be rendesen a Yunost 402 televíziókészülékét, vagy nemtom. Persze, még mindig nem jutottunk ki az úgynevezett uncanny valley-ből, tehát a karakterek még mindig ntudnak bizarrul emberszerűek lenni anélkül, hogy igazán emberieknek jönnének le, de félreértés ne essék, a megvalósítás szerintem így is az eddigi legjobb az iparban az előre renderelt filmeket meg techdemokat kivéve.

A játékmenettel kapcsolatban úgy érzem semmilyen említésre nincsen szükség. A mechanikák kicsit változtak, de érdemben ugyanaz a repertoár, mint az eddigi játlkokban. A játékos minden jelenetben más karaktert irányt, akinek a szemszögéből kell megmásíthatatlan döntéseket hoznunk, illetve, esetenként reflexeinket megmocorogtatva quick-time event-ek útján kell segítenünk neki átvészelni a pillanatnyi fenyegetéseket. Emellett vannak lassabb, felfedezésre, nyomozgatásra kihegyezett részek szinte minden jelenetben, ahol tárgyakat, nyomokat és bizonyítékokat kutathatunk fel, valamint tarot kártyákat találhatunk, amik a fejezetek között rövidke betekintést engednek a jövőbe. A tárgyak némelyike azonnal hasznos lesz, de van, ami csak később fejti ki áldásos hatását. Persze szinte sosem lehet egyértelműen tudni, hogy mi javít – vagy esetleg ront – a karakterek későbbi túlélési esélyein és mi az, ami csak úgy van.

Mint a fejlesztők összes többi játéka, a The Quarry is rendelkezik egyfajta karma rendszerrel, tehát ha valakihez oltári parasztként viszonyulunk, akkor annak bizony kézzel foghatóan fájdalmas következményei lehetnek, néha akár több fejezettel később. Persze ennek a hatását nehéz lenne így számosítani, de a jó hír az, hogy mostantól nem kell a TeCső(TM)-n keresgélni a különböző kimenetelekről szóló videókat, ugyanis a The Quarry mozi móddal jött ki, ahol választhatunk többek között a „Mindenki életben marad” és a „Mindenki meghal” kimenetelek közül és a kontrollert félretéve élvezhetjük a műsort. Persze a kontroller 15 percenként ki fog kapcsolni, de akkor is. Minden esetre szerintem ez rendkívül jófej opció, különösen, hogy kialakíthatunk bármilyen más felállást is, amit meg szeretnénk tekinteni, ahogy a kedvünk tartja.

Amik szintén nagyon bejöttek, az eddigi címekkel ellentétben, azok a zenék. Nem, mintha a régebbi játékokkal baj lenne, csak az "O Death" feldolgozások az első négy alkalom után kezdtek leereszteni, ha engem kérdeztek. A saját gyártású háttérdallamok a The Quarry-ban mind megfelelően horrorosok, illetve kicsit kellemesen redneck-es hangulatúak itt-ott, a licencelt zenék meg mind illenek a jelenetekhez, néhol az alkalmi Dark Country cuccal, amiket amúgyis imádok.

Megjelenéskor a játék során csak egy-két bugot sikerült rajtakapnunk, az egyiket sajnos a 44 gigás patch telepítése után, de igazából nem érzem, hogy különösebben prolémás lenne a játék ebből a szempontból. A teljesítménnyel pedig szerintem egyik platformon sem kellene, hogy gond legyen. PC-n az RTX 2060 mobil csippel röccenésmentes volt az élmény ultra grafikán is.

Aki szerette az eddigi Supermassive játékokat, az bátran vágjon bele a kalandba, ugyanis ez az eddigi legösszeszedettebb, legletisztultabb, és legteljesebb élményt kínáló cím a listán. Sőt, ezek után nem tudok nem tartani a The Dark Pictures Anthology évadzáró részétől, amit nyilván Halloween-re időzítettek. Félek ugyanis attól, hogy a The Devil in Me még visszatér majd a régi, izzadtságszagúan erőltetett formához, amire már tisztán látszik, hogy semmi szükség nincsen. A The Quarry ugyanis bebizonyította nekünk, hogy elég egy dolgot jól csinálni, és azt kiválóan, a többi meg adja magát. Azt mondom, legyen ez a dolog a hangulat. Ha pedig valaki szereti azt az enyhén sajtos, csöpögős horror hangulatot, ami olyan, mint egy meleg ölelés az ember lelkének, akkor a The Quarry meg fogja azt adni újra és újra.

A filmes mód is 6 óra. CSak mondom.