STILL WAKES THE DEEP

Hús és vérszegénység.

---

Volt már az oldalon szó a nagy hype-tehervonatokról, amik végigrobognak egy játék kiadásán és telerobbasszák az egész játékostársadalmat a csalódás keserű tüskéivel. Milyen költői. Úgy érzem, ahhoz képest, ami pár éve a Cyberpunk 2077 katasztroális kiadása volt, ez a jelen helyzet maximum egy hype-hajtánynak felel meg, de jobbára inkább csak afféle hype-rollerről lehet szó. Esetleg egy hype-görkori. De ez a vége. Komolyan.

De, akár így, akár úgy, nem értem, hogy honnan szármaik az az elképzelés, hogy a Still Wakes the Deep kellene, hogy az év horrorjátéka legyen. Már pedig úgy tűnt, hogy ezt csiripelték az izompacsirták a Silent Hill Remake megjelenése előtt.

Mert amúgy nem az. Sőt, igazából a mezőnybe sem nagyon sikerült befurakodnia magát.

Ami szomorú, így önmagában véve. A helyszín remek. Már régóta kellett egy ilyen. És ezzel el is érkeztünk a jó dolgok listájának végéhez. Ahogyan az interwebzek több helyen is írták, a Still Wakes the Deep olyasminek tűnik, mint ami szeretne a Dolog és a nagy lovecraftias témák keveréke lenni, de ehelyett a játék, nyelvét elegánsan előremutatva célba veszi mindkét, napjainkra baszott nagynak mondható céltáblát, majd megfordul, és odapukkaszt egyet a random távolba.

Kezdjük ott, hogy a játék nem jó horrornak.

A Still Wakes the Deep kb. 6 órás futamideje alatt képtelen felmutatni elegendő gameplay-t ahhoz, hogy bárminek is lehessen nevezni. Voltak emberek, akik túlélőhorrornak hívják ezt (is), és már iszonyat mértékben van szükségem arra, hogy végre lepattanjunk már a kifejezésről a picsába. A Still Wakes the Deep talán a legabszurdabb esete a kifejezés teljesen átgondolatlan használatának, ugyanis a játékban egyszerűen nincsen elég... nos, játék hozzá. Amire persze jön a kézenfekvő válasz, hallom is, hogy: „De hát tisztelt méltóságos Hogyteccettneki.kom úraság, de hát rengeteg horror sétálószimulátor van, ami nagyon jó.” Vagy ilyesmi, nem tudom hogyan beszélnek a prolik manapság. „Tillárom haj.” Mittomén. De tény, hogy igazuk is van. Példának okáért ott a Layers of Fear, amire szerintem itt gondolt a jóhiszemű népies NPC. Amúgy a játék pont tré, de abban is feláldozták a játékmenet a hangulatkeltésre, és például nekik sikerült is. De vannak rendesen jó sétaszimulátorok, amik minimális játékmenettel vagy játékmechanikával végigvezetnek egy korrekt sztorin: Amnesia. Másik Amnesia. Amne... Az egész rohadt Amnesia-sorozat, oké? Tovább megyek, minden pixel, amit a Frictional Games megszül, például, az mind ez. Kivéve az Amnesia: The Bunker-t. Az survival horror. Most mindenkit összezavartam. Szívesen.

De itt a probléma a Still Wakes the Deep esetében. A játékban messze nincsen (elég) sztori sem ahhoz, hogy ne támaszkodjon a játékmenetre, ám, mivel egyáltalán nincs benne játék, így kénytelen lenne a remek sztorival kibekkelni a dolgot. Ami szintén dicse. Így, mivel a Still Wakes the Deep egyiket sem csinálja, teljes egészében csak és kizárólag a helyszín biztosította hangulatra támaszkodik, ami meg önmagában nem viszi el a hátán még azt a maroknyi futamidőt is. A fúrótorony fasza, félre ne értsen senki, sőt, én még külön élhettem azzal a remek körülménnyel, hogy nálunk éppen egy narancssárga trópusi viharos esőriasztás is volt érvényben aznap, amikor végigtoltam, tehát teljesen benne voltam a hangulatban. És még így, ezzel az extra, nem mindennapi hangulatturbóval is alig jutotta az élményből az első kb. egy órára. Aztán telt-múlt az idő, a játék meg nem csinált semmit. Így el is telt lassan a fele, ami alatt nem tudtam meg semmit semmiről, nem találkoztam ellenféllel vagy érdemi fenyegetéssel, és... Még csak nem is tudok semmit leírni róla. Semmi nem történt, csak néha ordibáltak mögöttem valamit, de könyörgöm, skótok, a faszom se tudja megállapítani, hogy éppen mutálódnak vagy csak jól érzik magukat.

És akkor volt egy flashback, ami megmutatta, hogy ha valamennyire invesztálva is voltam a sztoriban, annak semmi létjogosultsága nem volt soha.

A történet főhőse ugyanis (SPOILER, már amennyiben ez ítt jelent bármit is) a jardok elől menekült a Beira D. nevű fúrótoronyra Glasgow-ból, és már a játék elején kap egy ultimátumot a (ténylegesen sokkal) jobbik felétől levélben, hogy ha nem szedi ossze magát és mászik ki a csávából, akkor a kapcsolati státuszuk megváltozik. Ezután a tag időnként beleesik a vízbe, ami kiváltja nála a flashbackcionizmust, amiből megtudjuk, hogy neki milyen rossz volt anno. Aztán pedig találunk egy-két doksit elszórva, ami elmondja, hogy főhősünket már a játék kezdete előtt teljesen biztosan utolárte a sorsa, mert épp úton van érte a rendőrség, de legalábbis már itt is keresik levélben is, meg telefonon is, meg máshogy is. (Ja, az Úr 1975. évében járunk, de ez annyira nem játszik szerepet semmiben, hogy nem is értem mit foglalkozunk vele.) Tehát a karakter bármit csinál, az egyrészt nem lesz hatással erre a drámára, ami mind a múltjában van, illetve ha sikerül is hazajutnia, akkor sem teljesítheti a célját, mert nem lehet együtt a családjával. Ezzel azt is kimondja a játék, hogy az ultimátum, amit kapott, az teljesíthetetlen, ergo le is teheti a játékos a kontrollert. És aztán a játék hagyja, hogy várjunk valami csavart, ami ezen változtat, a csavar pedig az, hogy nincsen csavar. Tehát nem lehet viszonyulni a karakter drámájához és motivációjához, sőt, simán csak azt kapja, ami jár neki, mert eléggé úgy mutatták be, mint aki családapaként is, meg amúgy is egy fasz, és most sajnál mindent, és szeretné, ha minden jobb lenne, de semmit nem tett érte eddig, most meg már késő, mert éppen mindent megeszik a rejtélyes felvágottszörny.

Nem mellesleg a játék során ezt a kimunkált történetet a következő célok támogatják meg, megkérdőjelezhetetlenné téve, hogy ez nem lehetett egy novella, rövidfilm vagy egy kibaszott képeslap: eriggy fel. Leesel. Kiszednek. Menjél mán fel megin, mer’ baj van. Le kellene menni. Lent megjavultak a dolgok, de feljebb kell menned, hogy legyere, majd megint fel. Közben csak random csörögnek a telefonok éppen mindig ott, ahol vagy, amin a más, szintén magas szellemi kapacitású szakik keresik a feltételehetően biztos nem halott helyi gárdát, hogy ugyan javítsák már meg a nemtudom milyen makkpumpát, hogy tovább élhessünk, miközben szó szerint eszi egy lebernyeges húsfertőzés az egész helyet. És a főszereplő mindig csak odaböfögi, hogy „Nem segítek, de okj, megyek. Csá.”

Ha már a szörny, akkor: A szörny. Lapos hús, ami fénylik. Ennyi. Körbe is jártuk a témát sokkal több szóban, mint a játék. A tények: belefúrtunk valamibe, oszt' feljött a hús, ami fáj, de nem cápa. Kész. Látszik, hogy olyasvalaki találhatta ki, aki egyszer hallott egy tagot beszívva beszélni arról, hogy redditen olvasott Lovecraftos cuccokat. Mivel kb. így láthatja a lovecrafti horrort valaki, aki nem olvasott soha ilyet, nem játszott a raklap játékkal, társassal meg a jó ég tudja mivel, de úgy hallott róla vagy látott filmeket, amikre azt monda valaki, hogy olyanosak. Vagy amúgy ezen a ponton fingom sincsen, hogy mi, ha egyáltalán valami, végigfutott az írók agyán.

Mivel, a közhiedelemmel ellentétben, még Lovecraft műveiben is túl vannak magyarázva a szörnyek meg dolgok. Még a dolog is kap egy raklap expozíciót a Dologban (1982). Persze, mindig jönnek a nagy szavak, hogy „megnevezhetetlen”, meg „leírhatatlan”, meg „megdughatatlan”, de amúgy mindig van valaki, aki hallotta egy részeg antropológustól vagy olvasta egy régi szakácskönyvben, vagy látta egy Atari játék intrójában, hogy egészen pontosan hogy működnek ezek az entitások, mit akarnak és mennyibe került a reggelijük, ami te vagy.

Hát nem Skóciában, az oszt’ biztos is.

Itt ennyit tudunk meg, amit leírtam. Meg, hogy húsgombócokat csinál az emberekből, akik ettől szenvednek és faszkalapok lesznek, de közben meg emberek is maradnak picit és ez így, ebben a formában nekik tré. De ebből semmi nincsen feltárva, semmit célja az egésznek. Kiabálnak, szenvednek, de megesznek. Miért? Jó kérdés. Szolgál ez a lénynek valamit? Lehet, de jele sehol nincsen. Ha valaki akar egy tök jó sztorit arról, hogy milyen az, amikor az emberekből valami szörny lesz, de ők nem is értik hogyan és miért, de mindez azért van, mert valami nem érti, hogy nekik ettől hosszabb, de rosszabb lesz az életük, akkor játsszon SOMA-t.

A szörnyek elől persze kötelező bújkálni, de Istenkéd, az is milyen már. A búvóhelyek mind kb U-alakú csatornák, amik sehonnan sehova nem vezetnek és pont két métert fednek le, hogy oda bebújhasson a karakter és kijöhessen, majd mehessen a következő, 3 méterre lévő ugyanilyen búvoldába. Szerintem amúgy ugyanazok tervezték a helyet, akik a Shadow Moses Island-et is. Milyen jó, hogy gondoltak a lehetséges párizsiszörnytámadásra is a kivitelezők, amikor a tornyot először felrajzolták kék papírra. A bújócskán kívül persze a maradék játék az simán fogyatékos-parkour, illetve úszkálás. Mindkettő kellően borzalmasan van implementálva. Sokszor az embernek fingja nincsen, hogy merre menjen, de sebaj, mert miután megdöglik, nyilvánvalóvá válik, hogy a másik irány nyert. Persze az is lehet, hogy csak én nem figyeltem eléggé a végén, de ezt is csak annak a számlájára tudom írni, hogy a játék semmit nem is próbált tenni azért, hogy lekösse a figyelmemet.

Nem is megyek bele nagyobb részletekben a sztoriba, de legyen elég annyi, hogy minden egyes ponton egyszerre teljesen kiszámítható és érdektelen az egész. Egy idő után az írás fel is adja a göndörnyalazást, és konkrétan a karakter arcába mondják, hogy „nem mondjuk el mi a terv, de nagyon jó lesz”, a főhősünk meg azt mondja, hogy „Basszátok meg, én felmegyek megkeresem a cimborámat, aki órák óta nem tudott eljutni a 4 méterre lévő inzulinjáig, de fel bírt mászni az egész telibebaszott torony tetejére valahogy.” Nem ezeket a konkrét szavakat használta, de a lényeg ez volt. A tag  meghal, mire elvisszük neki az inzulint. <---- Szpojler.

Jaj, míg el nem felejtem, végtelen művésziességükben a játék készítői beletették a cím eredetéül szolgáló verset egy verseskötetben, ami pont ott van nyitva, ahol kell. Egy kibaszott öltözőben. Az igen.

Nem, senkinek nem tudom ajánlani a játékot. Ha valaki jobban akar szórakozni, az számoljon fejben vagy nézze, hogy hogy szárad a festék hat órán át.

Disclaimer: a képeket úgy lopkodtam össze a netről. A jogok tulajdonosa mittoménki. Az internet. A világ.