HOUSE OF ASHES - The Dark Pictures Anthology

Vissza a kaptafához.

---

Semmiképpen nem mondhatnám, hogy a Dark Pictures Anthology eddig ne lett volna hangulatos sorozat, különösen, hogy precízen a Halloween-i időszakra sikerült időzíteni mindegyik részt. Ám az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eddig egyik résznek sem sikerült megugrania a lécet, amit annakidején a PS4-exklúzív Until Dawn lazán felpattintott a mozis horrorjáték-élmények legmagasabb fokára. 2015-ben a Supermassive Games olyan játékot kotyvasztott, ami tökéletesen ötvözte a horror elemeket az olyan filmszerű játékokkal, mint a Heavy Rain. És én minden percét kajáltam.

Ezután következett egy viszonylag hosszabb rádiócsend. Teljesen el is könyveltem, hogy, mivel hírt sem igazán adott magáról a Brit fejlesztőcsapat, kivéve néhány VR címet, így valószínűleg befellegzett az általuk oly' remekbe szabottan kotyvasztott horror élményeknek. Aztán 2019-ben berobbant a köztudatba a The Dark Pictures Anthology. A mai napig pontosan emlékszem merre járt a busz, amikor olvastam a cikket, hogy bizony ismét megtörténik a csoda és a Supermassive újabb játékkal ajándékoz meg minket a jól ismert formula alapján. Aztán eljött a Halloween, kibontottunk egy italt, rászánva az egész szombati napot, és elkezdtük tolni a Man of Medan-t a menyasszonyommal. Nos, hát... Nem igazán azt kaptuk, amit vártunk. Nem volt rossz a sztori, a szereplők is relative emlékezetesek voltak, de a befejezés nem igazán feküdt nekem. Valójában sejtettem, hogy ez így lesz, mivel az Ourang Medan nevű hajóval kapcsolatos történeteket ismertem (amennyiben tényleg létezett), de még így sem hagyott jó ízt a számban a játék pszichológiai horroros vonulata. Ennek ellenére nem ütött szíven a dolog, gondoltam egye fene, kipróbáltak valami mást is, jól van ez így.

Jött hát a következő Halloween, amely újabb Dark Pictures játékot hozott magával, ezúttal a boszorkányosan, Silent Hill-esen agycsavarósnak beharangozott hangulattal, ami a bemutatókból is áradt. Végig is játszottuk, ismét egy szombati nap. Na, a Little Hope egyszerűen tré volt. A karakterek unalmasak és laposak voltak, a történet igazából nem haladt sehonnan sehova, és a végén a csavartól azt hittem, hogy sírva is fakadok.

Ezek után kissé félve rendeltem elő a legújabb részt. House of Ashes, mondja a cím. Oké, na most, ez tulajdonképpen semmit sem mond nekem. A Man of Medan-ról tudtam, hogy az mi az, a Little Hope-ról meg tudtuk, hogy egy városka neve, de a House of Ashes, az meg mi a tosz? Sebaj, a bemutató már az elején szörnyeket villogtatott, és én itt meg is voltam véve. Jó, értem én, nem magas az ingerküszöböm, hát én kérek elnézést, hogy olyan kevés a jó szörnyes horror a világban manapság. Megint Halloween, megint szombat, de ezúttal már kissé félszeg módon csücsültünk le a telemundo elé kettesben, lehúzott redőnyök mellett, miközben odakint javában tombolt a Jazz-fesztivál és az egész napos égszakadás. Ettől aligha találhat jobb hangulatot az ember egy naphosszat tartó horror-mókához.

Az elején le is kell szögezzem (már nem mintha ez lenne a cikk eleje, de én hajlandó vagyok elnézni magamnak dolgokat), hogy egyáltalán nem tudtam mit várjak a House of Ashes-től. Ráadásul ahogyan kezdődött, az már önmagában is enyhén zavarba ejtő volt, bár koránt sem annyira, mint a Little Hope első kb. egy órája. Aztán szépen beindult a sztori, megismertük a karaktereket, akik szerintem meglepően emlékezetesre sikeredtek, majd elkezdett folyni a vér. Onnantól tudtam, hogy helyben vagyunk.

A játék grafikájáról sem jót, sem rosszat nem tudok mondani. Az Unreal Engine sajna óriási visszalépés az Until Dawn saját gyártású motorja után, de abszolút érthető, hogy egyrészt a Sony biztosan nem adta volna el nekik a régi motort, akkor inkább ott rohadjon meg kihasználatlanul, másrészt vitathatatlan, hogy az Unreal remek választás az ilyesfajta évente megjelenő projektekhez. És gyönyörű dolgokat is tudnak vele létrehozni az alkotók, az anyagok, az effektek, a fények mind-mind szinte fotorealisztikusnak hatnak. De atyaég, azok az arcok. Persze, ha csak úgy ránézünk egy képre, akkor azt mondhatnánk, hogy ez simán egy fotó, meg, hogy „Mi a bajod, hót’ életszerűek ezek a fejek”. De amint megmozdulnak a karakterek, azonnal félelmetes műanyagbabákká válnak, akik ráadásul zavarukban azt sem tudják, hogy hol vannak és mit csinálnak ott. Ha a figuráknak nincsen mivel foglalkozni, vagy nem a kezükre néznek, onnantól a tekintetük egy bizarr, üres semmivé válik, a fejük pedig lehetetlen irányokba billen, mint, aki épp lábon hord ki egy stroke-ot. Sajna ez hat évvel ezelőtt, az Until Dawn-ban százszor jobban működött, és nehéz megbocsájtani a játéknak, mivel a szereplők valósághű mivoltára épül fel az egész elképzelés. Persze, azért nem egy Indigo Prophecy a helyzet, illetve amint megszokja az ember, a Dark Pictures Anthology minden része élvezetes, még ha gyakran az ember arcába (háhh!) is tolja a hiányosságait.

A játékmenet nem sokat változott 2015 óta, ami jelen helyzetben egy komoly dícséret. A quick-time-event-ek és döntések mind-mind korrektül működnek a mai napig, és nem is érzem, hogy javítani kellene rajtuk. AMi nincsen elromolva, ugyebár... Minden jelen van, amit az Until Dawn-ban megismerhettünk, a véletlenszerűen elrejtett titkoktól elkezdve a lehetséges jövőket megmutató látomásokig. Az egyetlen dolog, amihez inkább ne is nyúltak volna, az a felfedezősdi. Nem is kellett sokat agyalnia a Supermassive-nak, hogy hogyan barmolja össze, mindösszesen szabadon irányítható kamerát kellett adni a játékos kezébe, és voila, máris tré. Sajnos a játék jellegéből adódik, hogy nagyjából semmit nem kell csinálni a szabadon bejárható területeken, csak sétálni jelenetről jelenetre, és közben keresgélni cuccokat, de az sem szükséges az esetek nagyobbik részében. És ennek a koncepciónak remekül a kezére játszott eddig a fix kamera. Ami ezt leváltotta, az pedig egy olyan kamera, ahol a kép legfontosabb része egy nagy büdös tarkó, meg... semmi más. A kamera olyan közel van a karakter fejéhez, hogy szinte érzem a szagát, hogy milyen zsíros a haja. Hála Istennek, viszont baromi lassan is fordul, így a legkisebb szoba bejárása is egy tortúra, mire megtaláljuk azt az egy-két felesleges kacatot, amit csak azért keresünk, mert különben az OCD zongoraujjacskái nem hagyják abba a koponyánk kaparászását belülről. Ezzel mindenki így van, nem?

A játékmenet többi – lényegi – részére nem lehet panasz. Van, ami nem változott, például, hogy vannak QTE-k, amik szerintem erősen egy kimenetelre vannak beállítva. Ugyanis némelyik gombnyomásra rengeteg időt hagy a játék, némelyikre pedig annyit sem, hogy az ember felfogja, hogy mi történik. És én még csak nem is PS5-ön játszottam, ahol szemmel láthatóan a gombok színe is azonos. Sok sikert hozzá.

Így nem marad más hátra, mint a történet. Ezen a ponton szeretnék egy erőteljes szpojler figyelmeztetést lebiggyeszteni, mert sajna le kell lőnöm egy-két (az összes) poént és csavart a játékban. Innen ne tessék továbbhaladni, ha még nem játszotta végig valaki, de összefoglalásul annyit elmondhatok az itt leszálló utasoknak, hogy a House of Ashes megint hozza a formát és a sztori gyakorlatilag szinten van az Until Dawn-nal. Semmi pszicho maszlag, keményen horror van, és a csavar is ütős anélkül, hogy kiderülne, hogy csak a főszereplő elméje zavart vagy valami.

A játék elég időt hagy szerintem arra, hogy megszokjuk a gyanúsan sok karaktert, akikből szégyenszemre nem is egy karaktermodell újrahasznosított. Aztán kb a játék hatodánál a nagyja gyakorlatilag ki is csekkol ilyen vagy olyan módon, hagyva egy keményebb magot, akiket aztán a végéig ápolgathatunk, remélve, hogy nem szaladnak bele minden létező veszélyesnek kinéző helyzetbe, pedig de. Érdekesen alakulnak a párosítások is, a játék rendesen zsonglőrködik a szereplőkkel, nem úgy, mint például a Little Hope, ahol gyakorlatilag folyvást egymás seggében voltak a karakterek. Van itt szerelmi háromszög, valüszerűtlen bajtársiaskodás, pont eléggé erőltetett poénok, ami kell. Úgy összességében simán csak egyben volt a sztori a játék érdemi részében.

Végre kaptunk igazi szörnyeket is, és szerintem a játékban a szorongás komoly része abból származott, legalábbis részemről, hogy mikor veszi el őket a cselekmény. Végig arra vártam, hogy mikor derül ki, hogy az egészet csak valami gombaspórák vagy drogok láttatják a karakterekkel, de nem, ezek a szörnyek valódiak voltak és tényleg azon voltak, hogy elfogyasszák a képernyőn fejvesztve rohangászó katonákat. Aztán később kiderült róluk, hogy tulajdonképpen vámpírok. Ez már önmagában is remek elgondolás volt, nagyon tetszett ahogy klasszikus horror teremtményeket mutatnak be afféle földhöz ragadt módon, mintha David Attenborough kúszna melléjük, hogy elmondja, micsoda nemes teremtmények is ők, miközben éppen kiszopkodják belőle a szuszt.

És aztán a játék utolsó negyede környékén elszabadult a pokol. Ugyanis itt csempészte bele magát az addig már enyhén Lovecraft-os, klasszikus horroros agymenésbe a science-fiction. A végére a Supermassive Games levette a kezét a kormányról, behunyta a szemét, miözben a szirénázva robogott egy, gyakorlatilag kiszámíthatatlan befejezés felé. Még kreditek alatti jeleneteket is kaptunk, akárcsak az Until Dawn végén. Nagyon jó fiú lehettem idén.

Talán így már érthetőbb, hogy minden kapufa ellenére, amit a játékmenettel sikerült lőnie a csapatnak, minden faarcú, furán gesztikuláló karaktermodell ellenére azt kell mondjam, hogy a Supermassive visszatért a régi formulához, amibe beleszerettem, és példásan sikerült csúcsra is járatniuk azt. Talán ma már nem számít szpojlernek, hogy az Until Dawn is úgy indult, mint egy sima kaszabolós horror, amíg meg nem érkeztek a szörnyek. Na hát pontosan így éreztem magam a House of Ashes végére is, miküzben ugrálva tapsikoltam a történet vége felé, lelankaszthatatlan merevedéssel a lábam között. Tudjátok, a szokásos reakció.

Remélem, hogy a folytatás is tartja majd legalább valamilyen szinten ezt a trendet, de már azzal is elégedett lennék, ha nem mennénk vissza a furcsa, pszichológiai horror antológiába, ami eddig a The Dark Pictures volt. A House of Ashes-nek ugyanis sikerült elérnie, hogy ismét izgatottan várom a következő évi megjelenést.