BATMAN: ARKHAM ORIGINS
- Shauntsy
- Dec 25, 2022
- 8 min read
Bugman átlagosan unalmas (elő)kalandjai
Kezdem felfedezni magamon, hogy a jó gaming élmények nem feltétlenül függnek össze a jó játékokkal. Élénk és boldog emlékeim vannak rettenetesen szar játékokról, amiket bármikor szívesen előveszek. Mint például a Batman: Arkham Origins. Najó, ezt vissza is vonom, mert egyrészt nem (annyira) rettenetesen szar, másrészt nem szeretném magamra vonni a verésemért indulásra kész rajongók dühét (akiknek én vonulnék az élén, tartva a fáklyát és a zászlót). Véleményem szerint a Batman Arkham sorozat az egész videójátékipar csúcsába tartozik. Új korában játszottam az első, 2009-es Batman: Arkham Asylum című epizóddal és elégedetten ismertem el, hogy ez tényleg olyan jó, mint amilyennek a szaksajtó elénekli. A végén nem éreztem semmilyen hiányt. Sem a történet (leszámítva egy aprócska, utólag már jelentéktelen előreutalást), sem a játékmechanika nem hagyott semmilyen kívánnivalót maga után. Ez egyrészt nagyon jó eredmény, másrészt viszont felveti a folytatás kérdését. Mert pénzügyileg ilyenkor szokott azonnal elkapni a gépszíj egy jól csengő nevet, de művészileg indul a fejtörés, hogy mitől lesz a tökéletes még jobb? A Rocksteady Studios csapatánál az ötleteléssel nem volt probléma.
Az Arkham Asylum a második játékuk volt. Ők csinálták előtte az egyébként zseniális Urban Chaos: Riot Response című gyakást Playstation 2-re, de igazán a 2009-ben nagybetűsnek kikiáltott A minden idők legjobb betmenje (Arkham Asylum) játékkal lettek híresek. Az elkerülhetetlen folytatás neve Batman: Arkham City lett és a gaming történelem (szerintem) toronymagasan legjobb évében, 2011-ben jelent meg. De tényleg, 2011 akkora durranás volt, hogy bármikor felmossa a padlót három másikkal (kivéve talán 1998 és 2015, de 1 vs 1-ben még azokat is lenyomja). Ehhez pedig az Arkham City is erősen hozzájárult. Kitérő vége. Emlékszem, hogy tudatában voltam a folytatásnak, de elképzelni nem tudtam, hogy mi újat adhatna nekem a fantasztikus első rész után, ezért addig nem is próbáltam ki, amíg meg nem kapta több helyről is konkrétan a "minden idők legjobb videójátéka" díjat (nem túlzás, tényleg ilyen bélyegeket kapott). Amikor végre belekezdtem, annyira behúzott, hogy lendületből rögtön kétszer is vegigjátszottam. Vagy, ahogy a manapság menő arcok mondják, kétszer is kivittem. Fúj, miért mondják így? Na mindegy. (Sose hallottam, de gusztustalannak hangzik. - A szerk.)
A folytatás (megfelelő mértékben) nyitott világba került és mindenből többet is kapott. Több főellenfél, jobban kidolgozott történet, új eszközök, harci mozdulatok és kihívások. Sokkal jobb fejtörők, észbontó grafika. A boss harcokat teljesen újragondolták és az egyik legerősebb részlete lettek a játéknak. Mint bármelyik másik részlete. A Rocksteady Studios szelet vetett és vihart aratott, tehát amikor azt mondták a jogtulajdonos Warner Bros. nevű pici cégnek, hogy a trilógia záró része az elképzelt kettő helyett négy évig készül, akkor az úgy is volt. Itt jön a képbe a kanadai WB Games Montréal, akiknek cserébe viszont a fejesek megparancsolták, hogy két év alatt teremtsenek egy Arkham játékot. De azonnal. Szerencsére ők addigra már megtanulták hogyan készült az Arkham City, mert ők írták át a Nintendo Wii U gépre.
Aki még nem ismerné a játékokat: röviden minden epizód arról szól, hogy egy hibátlanul megalkotott digitális Batman-t kapunk magunknak, aki valamilyen kimondottan nehéz éjszakát él át és élete legnagyobb feladata lesz túlélni azt, közben megmentve mindenkit, aki rászorul. A lopakodva osonós részek és tömegpüfölős jelenetek szépen váltakoznak, és néha egy remek fejtörőt vagy nyomozós részt is kapunk, pont amikor egysíkúvá válna a játék. Batman irányítása egyszerűen fasza. Minden mozzanat méltóságteljes, megfélemlítő és precíz. A jelenléte már önmagában egy csapás bárkire, akinek vaj van a füle mögött. Egy rendíthetetlen terminátor, aki csak akkor fedi fel magát ha akarja, harcban legyőzhetetlen erő, szellemileg pedig a csúcson van. Minden szava abszolútum, egyszerűen csak kijelenti, hogy mi fog törtenni, és utána úgy is lesz. Egy adott helyszínt kell keresztül-kasul bejárni, néha visszatérve korábbi termekbe a továbbhaladáshoz. A fő ellenségek szerepeiben a Batman univerzum ismert gonoszai jelennek meg, mindegyik hűen ábrázolva a több évtizednyi képregényes önmagához. Végül pedig egy tucat érdekes mellékvágány után, fordulatokkal és csavarokkal magunk mögött felfedjük a nagy rejtélyt és legyőzzük a végső köcsögöt.
A trilógiába kicsit kényszeredetten, 2013-ban negyediknek beillesztett mostoha epizód a Batman: Arkham Origins nevet kapta, mert előzmény története van. Gotham City állapota annyira undorító, hogy életre hívja a fiatal Batmant, aki egyelőre csak körvonalas ideológiájával és nyers erejével (meg persze a legkirályabb cuccaival, de erről később) felfegyverkeze bóklászik találomra az éjszakában, a bűn mivoltát tanulmányozva. A fő ellenség Black Mask, aki már tudja, hogy a Batman nem csak egy rendőrmese a rosszak ijesztegtésére. Főgonoszunk így Karácsony este, hirtelen felindulásból bevonul a Blackgate börtönbe és tömeges szöktetésbe kezd, és ha már úgyis ott van, kivégzi a rendőrfőnököt is, majd közvetve bejelenti, hogy a világ nyolc legjobb bérgyilkosát meghívta karácsonyra. Közülük aki megöli a betment, az kap 50 millió amerikai kopejkát. Indulhat a buli.
A játék készítése során határozott célokat tűztek ki a fejlesztők, és ezekben meglepően jól helyt is álltak. Ilyen például a vizuális identitás. Sötétebb világot akartak, amiben Batman titokzatosan, gyakran csak sziluettként jelenik meg. Szinte fekete-fehér a háttér, amiben a rendőrségi villogóra emlékeztető kék-piros színpár kontrasztja dominál (a főmenü konkrétan black&white filtert kapott, plusz elvétve néhány színt). A képi elképzelés csillagos ötös, és ráadásként jelentősen el is tér az előző két résztől. A bejárható nyílt világ hasonló jellegű ahhoz, amit az Arkham City-ben láttunk, persze ez azért is van, mert a fele konkrétan onnan van kimásolva. Majdnem az egész kültéri részt áthozták az Arkham Origins-be, de annyira át van alakítva, hogy alig lehet ráismerni és inkább csak jólesően köszönnek vissza az ismerős helyek. Ez csak a pálya északi része, kaptunk ugyanis egy vadiúj déli részt is, a kettő között pedig egy nagy hidat. Bár az előző részben is hideg van és esik a hó, itt szinte már bibliai hóvihar van.
Mindez egyrészt lehetőséget ad arra, hogy az ideális karácsonyi tájképet betmenesre torzítva, önmagának ellentmondó ridegséggel, fenyegetően ábrázolják, másrészt pedig "annyira rossz az időjárás, hogy a rendőrség kijárási tilalmat hírdetett mert kint lenni veszélyes". Tehát aki kint van, az nem lehet törvénytisztelő polgár és nyilván csakis rosszban sántikálhat... Igen, csak így tudta a WB Games Montréal megoldani, hogy ne kelljen civileket betenni a játékba. Az első két részben ez nem volt gond (mert elmegyógyban és börtönszigeten játszódnak), de itt már ilyen bugyuta indokkal kellett ezt kimagyarázni. Bár két évvel később a trilógia zárórészét elhozó Batman: Arkham Knight cimű epizódban már majdnem egész Gotham City bejárható és ott is kidumálták a civileket a városból, szóval ezen most se akadjunk fenn. Egy másik jó húzása a játéknak, hogy néha finoman, néha direkten utalgatnak rá, hogy ez egy fiatal és csiszolatlan Batman (még nem volt Batcsiszoló lol). Gyakran forrófejű a főszereplő, még a bosszúvágy hajtja és elvétve hibázik is. Többet beszél az indokoltnál, ellentétben a későbbi, higgadt és kimért önmagával.
Apropó alternatív betmen, a Rocksteady Studios által hegesztett részekben szereplő, a klasszikus rajzfilmeken is dolgozó (és sajnálatos módon nemrég elhunyt) Kevin Conroy helyett ide a WB Games Montréal egy fiatalabb és mérgesebb (vagy esetleg olcsóbb?) hangot választott Bruce Wayne és Batman szinkronjához. Ugyancsak lecserélték a Joker (jajj ne, SPOILER!) hangját is. A szintén a rajzfilmből megszokott Mark Hamill (igen, maga Luke Skywalker) helyett itt a fantasztikus Troy Baker szólaltajta meg, aki nagyon jól hozza Jokert, gyakran észre sem venni, hogy nem a megszokott hang ül a mikrofonnál. Ellentétben a sötét lovaggal, akinél ez nem is volt cél ugyan, de én mindig úgy éreztem amikor megszólal Batman, hogy fogd már be a pofád végre... A zene viszont kifejezetten erős lett, a korábbi részek stílusát átdolgozva kelti egy önfejűbb, agresszívebb Batman benyomását. A fő téma a Carol of the Bells dallama Batzenébe olvasztva, harangszóval és csörgővel. Olyan kellemesen, száncsengősen télapós az egész. Csak itt a télapó fekete kevlárban jön, minden csontot összetör, és virgács helyett letöltendő börtönbűntetést ad.
De akkor miért szar az Arkham Origins?
Egyrészt, mert az Arkham City vállán áll a saját lába helyett, és onnan való a teljes gameplay mechanika. A kevés újdonságból a leghasznosabb a sokkoló kesztyű, ami totális túlerőt ad a harcban, de cserébe csak egy csík feltöltésével lehet aktiválni, és akkor is csak egy rövid időre. Ez a rövid idő pedig önmagában is elég ahhoz, hogy megnyerjen nekünk majdnem bármilyen bunyót. És persze adódik a kérdés: ha ilyen erős akkor miért nem szerepel a később játszódó részekben? A játék magyarázata szerint Bruce nem sokkal az Arkham Origins után úgy dönt, hogy túl nagy a szívmegállás kockázata a kesztyűt elszenvedő gengsztereknél, ezért lemond róla. Oké. Na, mindegy. Viszont itt bejárható a Bat-barlang, ahol Alfred személyesen jelen van és ha kérjük, ha nem, osztja a felbecsülhetetlen észt.
Új dolog még a Batwing, ami a gyorsutazáshoz használatos (és ennélfogva csak rövid klipekben látható, nem vezethető). Ez itt jól jön, mert a város nagy és tele van buta akadályokkal. A hídon szerintem senki nem akar átkelni a szükségesnél többször, és a város kerületei között is jól lehet vele pattogni. Gyakran használtam, mert a terep bejárása (az Arkham City-vel ellentétben) itt marha idegesítő tud lenni. Nem oda megy a drótkötél ahova akartam, betmen nem tud felugrani, lepattan a levegőben egy karácsonyfa dísz csücskéről stb... Ha már precízió, a harcokban is valahogy többször kapok be keresetlen ütéseket, nem olyan szép ritmikus az egész aktus, mint a többi epizódban. És akkor jönnek még a bug-ok. PC-n a játék a sztori néhány pontján fixen kifagy minden gépen. Az egyetlen módszer, ha neten kikeressük mi baja van, de nekem még így is csak másodjára sikerült ezeket átmákolni. Ráadásul ez első ilyen hiba pont egy boss fight végén van, tehát ilyenkor újra kell kezdeni azt, hátha sikerül. Apropó, amúgy pont a boss fight-ok lettek nagyon jók az Arkham Origins-ben, ez legalább a sajátja.
Vannak még érdekes esetek, például pár helyen nincs összeillesztve rendesen a környezet, be is lehet simán látni (sőt, esni) a pálya alá:
De ezeket inkább betudom annak, hogy homokórával ment a fejlesztés, és amikor lejárt az idő, úgy ment ki a játék a polcokra, ahogy éppen volt. Nem fejlesztési idő dolga viszont a történet, ami teljesen üres. A hangulatból, ha kivesszük a karácsonyt, szinte semmi nem marad. Egyszerűen csak lepüföljük akit kell, és kellemes ünnepeket mindenkinek. Meg kell még említeni, hogy ebben az Arkham játékban kivételesen a kiloldható kütyüket valamiért sorban kell elérni, ellentétben a Rocksteady Studios-féle játékok tetszőleges sorrendjével. Ez nem csupán felesleges, de a kihívásokat tekintve idegesítő is. Ezzel pedig el is érkeztünk a játék fekete pontjához, a betmenes kihívásokat nyújtó, kibaszott kurva Dark Knight System-hez.
Első ránézésre ez egy szórakoztató kihívásrendszer, amiben jópofa betmen dolgokat kell csinálni, hogy kioldjunk valami jutalmat. Az ötlet jó, mert olyasmik vannak ide téve, amitől végül a kezdő betmen igazi Batman-né válhat. De ezeket is csak sorban lehet csinálni, amitől bizonyos sztori részek előtt le kell tudni egy adott kihívást, különben befejezhetetlen marad az egész. Tehát néhány egyszerú lépés kihagyásával simán borul az egész végigjátszás (legalábbis az olyan idiótáknak, mint én, aki fontosnak tartja kimaxolni ezt). Konkrétan csak részletes, több oldalas leírásokkal teljesíthetőek a kihívások, és még így sem könnyűek, csupán tudni fogjuk, hogy hogyan nem szabad lekésni a lépésekről. A Batfaszom kivolt már vele, mire befejeztem. A legjobb pedig, hogy csak párzer XP-t kapunk értük, amit, mire végig érünk a kihívásokon, már nem is számol a játék, annyi lesz belőle. Ja, és kapunk achievementet/trófeát. Kösz.
A játék tehát nem más, mint egy soványabb Arkham City. Olyan, mint egy átlagosan jól lemásolt házi feladat. Aki mindenképpen még több Batman játékot szeretne, az menjen vele egy kört mert annyit stabilan nyújt. De ha csak ennyi, akkor miért erről írok cikket és nem az Arkham City-ről? Magam is meglepődtem azon, hogy utólag mennyivel összecsapottabb az Arkham Origins, mint amire emlékeztem, de mégis vegigjátszottam harmadjára is, ezúttal kimaxolva a Dark Knight System-et. (Jó, értjük, majd lesz kitüntetés is. - A szerk.)
Ekkor jöttem rá, hogy nem azért ez az egyik kedvencem, mert a játék jó. Hanem, mert amolyan mementóként működik számomra. Ha elindítom, bevillan amikor először játszottam vele, hogy akkor ki voltam éppen én. Az életem egy átmeneti szakaszban volt, minden korábbi szálat elvarrva és úton a jövő felé. Az addigi önmagamtól teljesen elhatárolódva kezdtem el játszani. A régi életem már véget ért, de még nem kezdődött el az új. Picit olyan volt, mint az egész éves hajtások közötti felhőtlen kis szigetként a karácsony, ahol megpihenhetünk. Rájöttem, hogy a kedvenc videójátékok/filmek/zenék/könyvek/bármik nem kizárólag úgy születnek, hogy hozzánk vágja az élet és azért, mert jó, az lesz a kedvencünk. Ritka körülmények között találunk rá ezekre, amikor mi magunk is készen állunk befogadni egy új kedvencet. Ilyen sajnos ritkán van, de magamon tapasztalva ekkor nem az a legfontosabb, hogy tökéletes legyen az alkotás. Elég, ha az illető a körülményei által (vagy épp azok ellenére) szabadon feloldódhat benne, minden valós életbeli terhet ledobva magáról. Ez a bonyolult jelenség viszont már egy másik cikk témája.
Mindenkinek Boldog Batkarácsonyt kívánok!
Comments